Etédi Falumúzeum
A Múzeum története
2014.aug. 28, Sarnia ON. Kanada
A „Nagy Ház” története utolsó legfájóbb szakaszának leírásából hiányoznak a pontos évszámok, fényképek, mivel pillanatnyilag nem tudok hozzá jutni az etédi irataimhoz. Amint csak tudom, ki fogom egészíteni.
Az alábbi kimondottan a ház és a gyűjtemény dologi története és kimondottan abból az időből való amikor otthon voltam, 1998-2013 között. A történethez még nagyon sok minden hozzá tartozik, mint például a Múzeum Alapítvány, de a többi dologra is sor fog kerülni.
Addig is mindenkit kérek, hogy ha kihagytam, vagy elfelejtettem valamit egészítsék ki. Sokat lehet olvasni, hogy milyen sokan részt vettek a gyűjtésben, általában minden munkában a múzeum körül, kérem és kérünk mindenkit, tessenek hozzá szólni, leírni amit tudnak, mert biztos vagyok benne, hogy sokan minél több dolgot szeretnének megtudni a Múzeum történetéről.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Szentlélek Úristen segíts! Segíts meg, hogy úgy írjam le a dolgokat ahogy történtek, jusson minden az eszembe és adj vigasztalást ebben a nagy csalódásomban, hogy nem tudtuk a múzeumot megőrizni és fenntartani. Nem „kifogásokról” lesz szó, hiszen a vereséget el kell tudni ismerni. De azt is tudjuk, hogy a jó szándék és erőfeszítések ellenére történő kudarcoknak is nagy a tanulságuk. Biztos vagyok abban, hogy hosszú távon ez a mi esetünkben is be fog bizonyosodni!
A néprajzi gyűjteménynek helyet adó „Nagy Ház” történetének arról az időszakáról számolhatok be miután Kanadából hosszabb időre Etédre vissza mentem. Ez 1998-ban történt. Édesapám már nem élt. A gyűjtemény bár gazdátlanul de a helyén volt a házban. Én igen nagy felelősséget éreztem iránta, mint minden iránt ami Etéden van. Magyarországi lelkes látogatók faanyag –tartósító szert hoztak. Azonnal hozzá fogtam a tárgyak bekenéséhez. Mindent sorban kihordtam és megkezeltem egyenként a szerrel. Teljesen egyedül végeztem és meg is viselt, hiszen ezek a szerek nagyon mérgezőek. Ezt a műveletet még egyszer végig csináltam kb. két év múlva. Közben nagyon aggodalmassá vált a tető állapota. A cserepek közül sok eltört és a hatalmas építmény megközelítése nagyon nehéz volt. Máthé Attila és Karcsi segítettek ebben az életveszélyes munkában. Ezt a javítást mindegyre el kellett végeztetni. A felelősséget és a költségeket mindig egyedül nekem kellett vállalnom. Sajnos a falak is rohamosan szakadoztak és a keleti oldalon a szomszédok udvara felől hatalmas szakadás keletkezett a vastag falban. Mivel a víz a tetőről ráfolyt, ezt úgy oldottam meg, hogy a tetőt fölötte megjavíttattam. Ez valameddig tartott. Ugyanakkor a nyugati oldalán a mi udvarunk felől a cserepek alatti nagy omlást bedeszkáztattam.
A takarítást úgy oldottam meg, hogy néha kértem segitséget az akkori polgármestertől (Tiboldi Elektől). Néhányszor kaptam is egy-egy szociális segélyen lévő asszonyt segítségnek. Egyszer-kétszer az iskolások is segítettek. Később amikor visszakerült a ház a mi tulajdonunkba, többet segitséget nem kaptam sehonnan.
Nem sokkal azután, hogy haza kerültem, volt egy nagy katolikus egyházi gyűlés, ahol arról is szó volt, hogy Gelu Pateanu emlékházat fognak alapítani. Akkor javasoltam és nagyon kértem, hogy fogjunk össze és dolgozzunk a múzeummal, alapítsuk ott az emlékházat és tegyük lehetővé, hogy használható is legyen, például történelem órákat lehetett volna az iskolásoknak ott tartani? De egyéb elképzelések is lehettek volna.
A ház pedig rohamosan romlott. A hátsó fala süllyedt is, mivel ott volt a szomszéd ganélé lefolyója . Ez a dolog „adott volt.” Mert ugyebár nálunk még ma is elképzelhetetlen az ilyen fajta kanalizálás . Sok minden elpusztult már és el fog még pusztulni a civilizáltság és az életszínvonal alacsony volta miatt.
Közben a ház gondja nagy terhet jelentett az egész család számára is. A 2005-06-os években az unokák, Klára, Zoltán, Andrea pontos tervet dolgoztak ki arra, hogy lehetne a tárgyakat megmenteni. Anyagi áldozatra is készek lettek volna. Sajnos ez a tervünk is dugába fulladt, mert ehhez is nagy közös összefogás kellett volna.
És bekövetkezett a nagy csapás, a gomba. Akkor még úgy látszott, hogy csak a középső szoba van veszélyben. Ezért Elekes Misit Küsmödről megkértem, hogy valamit tegyenek a hátsó gerenda megerősítésére. Úgy oldották, meg, hogy egy nagy gerendát a padlásra felvittek és azzal felfüggesztették az alsó gerendát. Ez újra valami féle megkönnyebbülést jelentett, de nem tartott sokáig ez sem.
A tető továbbra is óriási gondot okozott. A végén már arra gondoltam, hogy pléhvel kellene biztosítani. Erről sokat beszélgettünk Gagyi Balázzsal és Kelemen Istvánnal, de ez valahogy megoldhatatlannak tűnt. Akkor még a legkeservesebb perceimben sem mertem volna arra gondolni, hogy a házat nem tudjuk megmenteni. Csodára vártam! De közben próbálkoztam is ahogy tudtam. Erre pedig én magamra nagyon gyenge voltam, hiszen azoktól akik kellett volna segítsenek, a falu vezetőitől soha semmi féle érdeklődést nem tapasztaltam. Nem emlékszem, hogy valaki is a fontosak közül egyszer is feljött volna és legalább megnézte volna. Lehet, hogy azelőtt volt erre példa, de miután én haza jöttem, nem volt.
Az igazság az, hogy én sohasem gondoltam arra, hogy visszakérjük a házat a falu tulajdonából. Az, összetartozott a gyűjteménnyel . Édesapám átadta, számunkra ez örökérvényűnek tűnt. Édesapám átadta, számunkra ez örökérvényűnek tűnt. Mégis, a 2001. decemberi (2. szám) Etéd község lapjából felidézem a következőt:
„1998. elején hosszasan megokolva arra kértem a Tanácsot, hogy adják vissza a házat, mert pénz segitséget alapítványoktól csakis úgy lehet remélni, hogyha magán személy kéri. 1998-ban az Illyés Alapítványtól kértem segitséget az akkor polgármester (Szávai Géza) ajánlásával. 2000. februárjában bejelentettem az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság nyilvántartásába. „
A meglepetés akkor ért amikor megtudtuk, hogy mekkora terület van a házhoz írva, vagyis a bennvaló fele lett volna levágva. Ez a tény is hozzájárult ahhoz, hogy beleegyeztünk a ház visszaadásába.
Sajnos a házat már nagyon rossz állapotban kaptuk vissza az előző tulajdonostól, vagyis magától a községtől, az Önkormányzattól. Egyre nagyobb sérülések keletkeztek a hatalmas épületen, mivel évtizedekig el volt hanyagolva. A végzetes csapásra akkor került sor, amikor a Svéd-Magyar Környezethigiéniai Szolgáltató és Kereskedelmi Kft. Képviselője felszólított, hogy életveszélyessé vált az épület. A vizsgálat után írásban is kiküldte a „Szemlét” és azt mondta, hogy a gomba elterjedése miatt minden jel nélkül egyből fog összeomolni a ház. A „Szemlének” egy-egy példányát odaadtam a Polgármesternek, az Iskolának, a Református Egyháznak és egyet megtartottam a Múzeum részére. Az most is meg van.
Ekkor írtam a következő kérést, amelyik egyike a soknak amiket benyújtottam az
Önkormányzatnak:
2O1O. március 4
Szőcs László polgármester Gagyi Éva
Polgármester Úr!
Azzal a kéréssel fordulok a család nevében az Önkormányzat vezetőségéhez, hogy lennének szívesek megvizsgálni a volt „Múzeum” épületének az állapotát, amely most már életveszélyessé vált a környezet számára. Akármelyik pillanatban fennáll az omlás veszélye, ami főleg a felső szomszédaink életét, de még a házukat is veszélyezteti, mert nagyon keskeny az udvaruk. Ott sok a gyermek, az unoka és rá gondolni is borzasztó, hogy valakinek nehogy baja essék. Az út felé is nagy a veszély, mert az első szoba gerendáit már teljesen megette a penész. Csak az a támasz tartja, amit az ősszel tetettem oda nagy bajjal.
Ameddig ott volt a gyűjtemény, az Önkormányzat nem javította. Én még akkor, abból a pénzből amit még Kanadában gyűjtöttem a Múzeum részére és ami addig a bankban volt a Múzeum számláján – megerősíttettem a gerendákat. A Múzeum működött egészen addig, ameddig Babos Rezső egyetemi docens, a Svéd-Magyar Környezethigiéniai Szolgáltató és Kereskedelmi Kft. Képviselője fel nem szólított, hogy életveszélyessé vált az épület. A „Szemle” egyik példányát azonnal továbbítottam az akkori polgármesternek, az most is ott kell legyen a Tanácsnál. Nem tudom biztosan, hogy akkor már a ház tulajdon joga át volt-e adva nekünk? Teljesen mindegy, mert mi a gyűjteményt soha a házból ki nem tettük volna, ha valami segítséget, vagy legalább biztatást kaptunk volna a ház karban tartására. Ez sem azelőtt, sem azután nem történt meg. A dolgot az is nehezítette, hogy a család nincsen itthon, én egyedül tovább már nem tudtam megbirkózni a nagy feladattal.
A gyűjtemény további sorsát mindenki ismeri.
Tudatában vagyunk annak, hogy a ház nagy eszmei értéket képvisel, még sem látunk semmi más kiutat, le kell bontani. Nem lehet emberéleteket kockáztatni.
Mivel most már az Önkormányzat végleg levehette a gondját róla, magán emberként azzal a kéréssel fordulok Önökhöz, hogy segítsenek megszerezni azt a felszólítást, amivel legkésőbb az ősszel lebontathatjuk a házat. Még egy télnek neki menni így nem lehet! Ezt bárki beláthatja.
Figyelmükbe ajánlom a Babos Rezső egyetemi docens Szemléjét, amelyet annak idején a volt polgármesternek adtam át. Igaz, hogy semmiféle válasz soha nem kaptam rá.
Segítségüket megköszönve, várom a válaszukat,
Gagyi Éva, tanárnő
Mivel segitséget sehonnan nem kaptam, azonnal hozzá láttam az első és középső szoba feltámasztásának. Nagyon nehéz és életveszélyes feladat volt ez. Ezt részben megfogadott munkások, részben önkéntes segítségek végezték. Többször is meg kellett ismételni a támogatást, mert a vastag akácfa támaszok elcsúsztak, megszáradtak és ledőltek. Az egyik ilyen támasz kidőlt és szilinkákra törte a felakasztott lámpát.
A házba ezután bemenni nem lehetett. A gyűjtemény még mind a helyén volt és mivel az utóbbi években több rendezvénynek is helyet adott, a látogatók különösen nyáron még mindig jöttek . A látogatók fogadását én természetes módon folytattam miután haza mentem. Vendégkönyvet is beállítottam, amiben nagyon sok érdekes dolog került ez alatt a pár év alatt. Nagyon sajnálatos, hogy az előző évtizedekben hiányzott a vendégkönyv.
Sajnos ezután a vendégeket el kellett utasítanom, ami nagyon nehéz feladat volt. „Csak az ablakon nézhessenek be…” de majdnem mindenki mégis belépett, ami számomra sok aggodalmat jelentett. Hiszen megmondták: a ház bármelyik pillanatban „jelzés nélkül” összeomolhat.
Ebben az időben látogatott meg a Brassói lapok egyik riportere és amikor neki is elmondtam, hogy nem tudok semmi féle más megoldást találni, ki kell üríteni a házat, akkor ő nagyon elmarasztalt engem. Ő akkor a falu vezetőségével is felvette a kapcsolatot. A gondja érthető volt, de az én gondom volt a legkegyetlenebb és nem hiányzott az elmarasztalás amit tőle kaptam akkor.
Ekkor már láttam, hogy a gyűjteményt ki kell onnan sürgősen venni egyszer s mindenkorra, hogyha a ház javítása nem sikerül. Nem sikerült sajnos ezúttal sem, és ezért kihasználtam azt az alkalmat, hogy elvigyék az anyagot Bögözbe kiállítani, gondozni és amikor kérjük, viszaszállítani Etédre. Ezt a felelősség vállalást papírra is rögzítettük és az aláírásunkkal pecsételtük meg. Nem találtam semmi féle más megoldást erre Etéden. Úgy látszik, hogy ez a dolog harsány ébresztőként hatott, mert Szőcs László polgármester nem nyugodott bele a tárgyak elvivésébe és haza hozatta azokat. Ez számomra is megnyugtatóan hatott. Azóta a gyűjtemény felelősségét átvette a Tanács. Reméljük, hogy jó helyen vannak és vigyáznak rá, ahogy mi vigyáztunk évtizedeken keresztül.
Ezután megkezdődött a tárgyalás-sorozat a Polgármesterrel, Szőcs Lászlóval, mi tévők legyünk? Ő felajánlotta, hogy „vissza vennék” a házat és akkor lenne lehetőség támogatást kérni a javítására. Az ő szavának hittem ugyan, mégis két nagy akadályt láttam ebben a dologban. Az egyik az volt, hogy ha majdnem 50 évi lehetőség nem volt elég ahhoz, hogy összefogjunk a falu vezetőségével ebben az ügyben, akkor most hogy fog ez bekövetkezni? A másik meggondolandó dolog az volt, hogy a házzal együtt nagyon nagy területet kellett volna átadnunk újra az Önkormányzatnak. Ezt a család többi tagja egyáltalán nem látta lehetőségnek. Aki még ezután is annyira csodálkozik azon, hogy nem mondtunk le újra a házról, tegye magáévá a dolgot és gondolkozzon el rajta.
Ugyan ebben az időben, vagyis 2011-12-13-ban a vastag fal a néhai Lajos bácsiék felől annyira meghasadt , a nagy kövek a falból majdnem rá hullottak a szomszédokra. Ott üldögélt az öreg Irma néni, ott ugrándoztak az unokák, szóval minden nap ki voltak téve az életveszélynek. Halaszthatatlan volt a bontás vagy javítás. Ekkor még egyszer a javítást választottam a saját költségemen. A hasadást meg kellett erősíttettem . Ezt az igen életveszélyes munkát Gagyi Balázs vállalta el. Le kellett ásnia a földbe, hogy cementtel fogja fel az omló falat. Ami izgalmon mi átmentünk ekkor, azt senkinek nem kívánom, hogy átélje. Ez 2012-ben történt. A házat még akkor is mentettem, csodára vártam…..Már nem tudtam mit tegyek, hát felhívtam Darvas Kozma József atyát és elmondtam neki, hogy a házat átadnám (mert a családot meg sem kérdeztem még) a pálos rendnek, akik éppen ebben az időben jöttek vissza Erdélybe. Ha ők „be tehették volna a lábukat Etédre” , akkor az igen nagy áldás lett volna. Sajnos az Atya nem jutott ki Etédre és a dolgok másként alakultak. Ugyanakkor a hátsó, északi falat is feltámasztattam hatalmas gerendákkal, aminek anyagában Kelemen István is segített és Gagyi Balázs a munkálatokban, mindig nagyon elfogadható kevés munkabérért.
2013. telén engem sürgősen meg kellett műteni. Epekő műtéten estem át. A felgyógyulásom idején egyik téli délután hatalmas robajjal, minthogyha a föld indult volna meg, a csűr mint kártyavár összeomlott. A csűr tele volt tűzi fával, raktárnak is használtuk, szomszéd Ilonáék kádjai és sok minden egyéb került a romok alá. Minden nap ott jártunk. Akárkit agyon üthetett volna.
Ez a rémület adta meg az utolsó lökést a nagy ház lebontására annak ellenére, hogy nem sokkal azelőtt erősíttettem meg a falat. Hiszen a csűr sokkal fiatalabb épület volt, nem is aggódtunk annyira érte.
Nagyon könnyű egyes újságíróknak bölcsen kijelenteni, hogy a „rossz döntések” okozták a ház vesztét. Kinek a rossz döntései? Azt nem sorolják fel soha?
.